Az utobbi pár hétben két olyan ember is meghalt, akik valamikor közel álltak hozzám. Mindketten fiatalok voltak még a halálhoz, anyák voltak és itthagyták épphogy nagykoruvá serdült gyermekeiket.

Más ha valaki "öregen" megy el és az is más amikor fiatalon. Én nem félek a haláltol, csak az esetleges szenvedéstöl ami odáig vezet. Magambol kiindulva nem az aggasztana, hogy mi lesz velem odaát, hanem a gyermekem további sorsa és az itthagyott szeretteimnek az általam okozott fájdalama. Volt idö amikor nem akartam élni, ugy éreztem nem birom tovább a lelki fájdalmakat, de most már belátom nagy kár lett volna itthagyni ezt a csodálatos világot-ami ugyan sokszor tele van nehézséggel, bosszusággal és fájdalommal-viszont rengeteg örömmel  és boldogsággal is. Hogy miböl mennyi az persze nem csak rajtunk mulik, de ha eljutunk életünk egy olyan szakaszába amikor átértékeljük a dolgokat...észrevesszük milyen gyönyörü teremtés egy kicsi katicabogár amint megpihen egy kis virág szirmain, hogy az amugy banális szavak mögött milyen hatalmas dolgok rejtöznek, hogy milyen csodálatos tud lenni egy pillanat amit a szeretteinkel töltünk...ezek csak rajtunk mulnak. Régen utáltam magolni a verseket, aztán eljött az idö amikor sirva olvastam a rimeket, amikor már mást jelent egy mosoly, egy ölelés, egy szo. Biztos vagyok abban, hogy aki ezeket még nem érzi, fogja. Lehet,hogy csak egy röpke pillanatra és már nem lesz ideje elmondani, de fogja...

Azt hiszem tudom mi járt a fejükben mielött elmentek...a gyerekek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.