Először hallani sem akartam semmiféle orvosról, de egy kis idő múlva beláttam, hogy muszáj. Vártam egy pár percet, amikor enyhült valamennyire a fájdalom, már tudtam levegőt venni és az ágyból felkelni, akkor elindultunk a kórházba. Az emergencire mentünk. Mentünk amíg azt kocsival tettük, mert amikor már a lábamon kellett azt valami másnak nevezném, talán valami csigalassúságú csoszogásnak, vagy hasonlónak. :D Papi bekísért, a pultnál lévő önkéntes kisasszonynak elsírta bánatunk, aki rámutatott a váróban egy székre, hogy üljek oda. Aztán Papi elment leparkolni. Kb tízen lehettünk a váróban, gondoltam elütöm az időt, mert biztosan sokat kell várni. Előbogarásztam kistáskámból a játékomat és elkezdtem nyomkodni.

Nem sokáig, mert pár perc múlva kirohant egy fehérruhás nőszemély, szólt a szélső széken ülőnek, hogy mehet, tőlem pedig sietve megkérdezte mi a bajom. Mondom fáj a hátam. Erre azt mondja ok, akkor üljek egy székkel arrébb és elrohant. Gondoltam "neked lehet, hogy ok, de nekem egy kínszenvedés innen felállni amikor ülni sem tudok rendesen, de jópofa, hát nem mindegy neki hol ülök?" De hogy mindenki örüljön átültem. Megint elkezdtem a játékomat bogarászni, azt hittem egy darabig eljátszhadozhatok... tévedtem. Megint kirohan, megint üljek arrébb. Gondoltam ez meghibbant, hát úgy nézek én ki, mint aki tornázni jött ide? Ekkor megérkezett Papi.

Pont kezdtem volna panaszkodni, amikor kijött egy férfi és hívott minket, hogy menjünk utána. A tőlem telhető legnagyobb sebességgel bemutattam az alkalmi közönségemnek a csoszogva száguldunk című előadásomat, amikor Papi belesúgta a fülembe, hogy ez most a nővérke akar lenni. Ettől hirtelen olyan jókedvem támadt, hogy alig kaptam levegőt a fájdalomtól, úgyhogy épp jókor értem a következő székhez, amire ülnöm kellett. Nővérkebarátunk egy hirtelen mozdulattal a számba dugott egy digitális hőmérőt, az ujjamra csipeszelt egy másik mérőt és közben megmérte a vérnyomásom is. Mikor ezzel végzett, elkezdett kérdezősködni a tünetekről, amire csakis kizárólag tőlem fogadta el a válaszokat. Még akkor sem adta fel, amikor egy olyan szót kérdezett, amit nem értettem. Kérdő tekintetem hirtelen Papi felé fordítottam, de mielőtt mondhatott volna bármit, ugyan olyan gyorsan vissza is emberünkre egy hatalmas - és utólag igen élethűnek minősített - "öööbbbrrooooooáááááfff" hangra felfigyelve. Kétségtelenül rutinos és egyben hatásos is volt ez a kis hányásimitáció, azonnal megértettem amit addig nem. :D 

Miután nővérkebarátunk végzett velem, visszaültetett a váróba. Nem telt el sok idő, amikor a nevemen szólítottak - ekkor természetesen megint át kellett ülni, de már egy számítógépes kisasszony elé, aki kérte a kártyákat, biztosítást, vízumot, stb... Kaptam egy szép karszalagot a csuklómra mindenféle számokkal és az adataimmal feldíszítve, aztán megint tovább küldtek. Na hova??? Nem, nem ahová mindenki gondolná, hanem egy másik váróba! :D Ekkor már azt hittem becsikarodok a fájdalomtól, de ez az aprócska momentum láthatóan rajtam kívül nem igazán izgatott senkit. A játékom már elő sem vettem, inkább azon ábrándoztam, hogy mennyire jó lenne lefeküdni a padlóra, amitől egy leheletnyit enyhülhetne ez az elviselhetetlen fájás. Pillogtam mindenfelé, hátha megjelenik valaki, érthető módon  kezdtem türelmetlen lenni, közben azon morfondíroztam, hogy miért kell egy fájó beteget össze vissza rángatni egy kórházban és milyen jó lenne inkább otthon az ágyban fekve.

Nem is tudom pontosan, hogy mennyit várakoztunk, mire megérkezett egy nővérke, aki szólt, hogy menjünk utána. Egy másik beteggel együtt bevezetett egy többágyas, függönyökkel elszeparált vizsgálóba, ahová be kellett volna települni, ha tiszta lett volna az ágy. De nem volt és ezt a másik beteg azonnal szóvá is tette, minek hatására kaptunk fejenként két lepedőt és elvitte a régieket. Szépen behúzgáltuk a függönyöket és belebújtam egy hátulkötős vizsgálóköpönyegbe, aztán jött a régvárt megváltás, mert végre lefeküdhettem egy ágyba. Ettől még nem múlt el a fájdalom, de azért igen jó volt feküdni. Elég sokáig vártunk, közben már fáztam is nagyon, mivel már délután volt és még aznap semmit sem ettem éhes is voltam, pisilnem is kellett, szóval minden bajom volt, annak rendje és módja szerint.

Aztán megtörtént a csoda, előkerült egy orvos, akinek elmondtuk a panaszokat, kérdezősködött, megnyomkodott, aztán elment. Jött helyette a nővér, a kezembe nyomott egy nylonzacskót amibe egy kis lezárható műanyag dobozka volt egy furcsa alakú tölcsérrel (!) és fertőtlenítő kendővel- mehettem pisilni. A folyosón lévő w.c. épp foglalt volt, ezért szólt, hogy menjünk utána és elkezdett száguldozni előttünk. Már jócskán sikerült lemaradnom, amikor elkezdtem Papinak morogni, hogy inkább menjen utána, mert én úgysem bírom követni ezt az iramot és szólhatna neki valaki, hogy ne viharozzon ilyen gyorsan, amikor hirtelen megfordult és kérdezte, hogy magyarok vagyunk e. Mint kiderült a nővérkénk szülei magyarok. Igaz ő nem beszéli a nyelvet, de azért ismerős neki és egy pár szót megért és ennek nagyon örült mindenki. Én is. Komolyan. Csak közben csikarodtam egy kicsit. :)

Ennek örömére kaptam négy darab pirulát, amit egy fél korty vízzel kellett bevennem. Aki ismeri az én elég körülményes gyógyszerszedési technikámat, most biztos benne, hogy nem vettem be. :) És ha mindennek ellenére én azt mondom, hogy mégis bevettem, akkor el lehet képzelni, hogy mennyire szörnyen fájt...  Azért adtak kevés vizet, hogy az ultrahangos vizsgálatot ne zavarja semmi, ugyanis ez következett. Végül a doki azt mondta, hogy a csontoknak és a gerincnek nincs baja, valószínűleg izomfájdalom.

Hurrá! Ugyanezt én is elmondhattam volna doktori végzettség nélkül, mivel éreztem. Okosabb nem lettem, viszont mire megkaptam a papírkámat és receptemet, már éreztem, hogy hat a gyógyszer és enyhül a fájdalom. Aztán mikor elindultunk a kocsihoz már egész jól voltam. Persze a száguldási sebességem maradt a régi, de lényegesen elviselhetőbben éreztem magam. A parkolóház felé megálltunk és rágyújtottunk egy cigiritára, akkor még mondtam is Papinak, hogy valami jófajta erős gyógyszert kaptam, mert teljesen kótyagos a fejem. Ahogy hazaértünk úgy elaludtam mint a bunda. Mint utólag kiderült tényleg jó erős fájdalomcsillapítót kaptam, ugyanezt írták fel a receptre is: Codeinosgyóccert!  :DDD

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.